Sötét éjszaka volt. A birtok túloldalán, csak néha láttam, kisebb fényfoltokat, ahogy a holdfény megcsillant az egyik pajzson. Az eső monoton kopogása és a benti mulatozás, kiszűrődő zaja tartott itt. A vihar előtti csend, a feszültség mely nyílvesszőként hatolt át a gomolygó felhőkön. A megrezzenő bokor, a nyúl értelmetlen futása. Mi az ami örökkön-örökké tart? Mi segít el a véghez? A vér örök. Az álom mulandó, mégis...számomra több, mint a vöröses folyadék, mely életben tart. Az élet és örökkévalóság között van különbség?Van álom életről egy véres éjszakán, melyet mulandóság és a napfelkelte követ? A sötétség mely mindent beborít, lehet békés menedék? Egy álom másról, máskor, máshogyan. Lehet érezni szív nélkül, létezni az étel nélkül, szeretni lélekkel...?....Az eső egyre erősebben esett, míg függönyként zárta el a házat, mely a mulandóság teremtményeit hordozta magában. Ez egy álom, melyből ordítozva, kétségbeesetten próbálok felébredni......
1.fejezet:egy gondolat
Épp esteledett, mikor az utcára léptem. Hosszú tengerész kabátom alacsony termetem miatt, majdnem a földet súrolta. A közelben már égett a máglya. Hiszékeny faj. Nem minden az aminek látszik- suttogtam, a hátam mögött lépkedőnek, aki biccentett, jelezve, egyetért. A lány aki immár egész testében lángolt, nem lehetett több tizenkilenc évesnél. Hosszú szőke haja a vállára hullott, fájdalomtól eltorzult arca engem nézett. A könnycseppek, melyek az arcára hullottak. Hirtelen erős fuvallat suhant el mellettem, tudtam megteszi, de időben megállítottam.
Eric, nem mentheted meg. - nyugtattam.
Godric, kérlek...- azzal kitépte magát a szorításból és a pódium felé rohant.
Nem akartam megállítani, az én kőszívű gyermekem, egy csepp együttérzést mutat mások iránt. Azt hiszem, ez a büszkeség érzése. A szám hirtelen mosolyra húzódott, látva Ericet a lánnyal. A teremtményem, most esetlennek és tudatlannak tűnt, ezért gúnyos ábrázattal fordult felém. A vérem meggyógyította a lányt, de pár nap múlva, egy akkor, még ismeretlen betegségben elhunyt. Sosem láttam még Ericet ilyennek. Tulajdonképpen, ő sosem volt tisztában az érzéseivel. ( a jelenben:)
Újra láttam őt, mármint Ericet, tudtam nem változott. Mikor Sookie-val volt...akárcsak régen, nem tudta mit érezzen. Számára az érzelem gyengeség, de tudom, hogy érez iránta valamit, ami olyan erős és leírhatatlan, mint a szerelem, de mégis más...Van álom, melyben a nap és a hold egyaránt jelen van. Lehet, külső szemlélőnek, ez nem a szeretet, de én tudom, hogy próbálkozik. Sookie értetlen pillantást vetett rám a mosolyom láttán. A szőke haja lehullott a vállára és átölelte Billt. - Eric, egyszer szeretni fogja és talán ezt Bill is tudja. Úgy fogja szeretni, ahogy senki mást, csak egy kis segítség kell neki...- azzal hátat fordítottam...
2010. április 11., vasárnap
2010. április 10., szombat
Petra teapartija™
Megnyílt a Petra csodaországban™ hivatalos oldala: http://www.madhatterteacup.blogspot.com/
Jelenleg a 3. fejezet előzetesét tartalmazza.
Jelenleg a 3. fejezet előzetesét tartalmazza.
2010. március 9., kedd
Eric haja
Na jó első sorban, ez az első versem, úgyhogy nem ér kiröhögni....
A vérért örökkön örökké öl
Hosszú lobonca, most is ettől tündököl.
A lépcsőn lassan fölvonszolta magát
És már alig látta, a pince sötét falát.
A szőke vámpír nézett fel rá.
Nem beszélt,
Viszont a szeme még most is tűzben ég.
A nő egy ollót hamar a kezébe kapott,
És nem várt, csak a hajba csapott.
Eric, a kis szőkeség,
Egy idő után észhez tért.
Majd, a hosszú lobonc a földre hullott
És a nő arcán, egy halvány mosoly körvonalazódott.
Rövid haját kémlelte éppen,
Mikor rájött,
Ezen az éjszakán,
Még nem szórakozott más baján.
Így elindult a Compton házba,
Ahol az idegeskedő Bill,
Még a verandát járta...
Írjatok komikat, hogy milyen lett!!!!
A vérért örökkön örökké öl
Hosszú lobonca, most is ettől tündököl.
A lépcsőn lassan fölvonszolta magát
És már alig látta, a pince sötét falát.
A szőke vámpír nézett fel rá.
Nem beszélt,
Viszont a szeme még most is tűzben ég.
A nő egy ollót hamar a kezébe kapott,
És nem várt, csak a hajba csapott.
Eric, a kis szőkeség,
Egy idő után észhez tért.
Majd, a hosszú lobonc a földre hullott
És a nő arcán, egy halvány mosoly körvonalazódott.
Rövid haját kémlelte éppen,
Mikor rájött,
Ezen az éjszakán,
Még nem szórakozott más baján.
Így elindult a Compton házba,
Ahol az idegeskedő Bill,
Még a verandát járta...
Írjatok komikat, hogy milyen lett!!!!
2010. március 3., szerda
Twilight eskü, avagy hányinger felsőfokon
Fontos: Ez a szöveg elrettentésként szólgál, nehogy a történetek csöpögősek és neagy isten Twilight-osak legyenek....
Esetleges mellékhatások: szájrágás, Robert Pattinson-ra gondolás, nevetés, sírás(a nevetéstől), furcsa csöpögős gondolatok...Mielőtt bárki elkezdi írni a történetét ajánlatos 5 perc várakozás, a teljes kijozanulásig...
Ígérem, hogy emlékezni fogok Bellára,
Minden egyes alkalommal, amikor ügyetlenül elesek.
Ígérem, emlékezni fogok Edwardra,
Amikor a városon kívül vagyok.
Ígérem, betartom a közlekedési szabályokat,
Charlie kedvéért, természetesen.
Ígérem, emlékezni fogok Jacobra,
Amikor a szívemet bűntudat tölti el.
Ígérem, emlékezni fogok Carlislera,
Ha valaha is a baleseti osztályon leszek.
Ígérem, emlékezni fogok Emmettre,
Mindig, amikor egy hatalmas durranást hallok.
Ígérem, emlékezni fogok Rosaliera,
Ha látok valamit, ami egy természetes szépség.
Ígérem, emlékezni fogok Alicere,
Amikor sétálók és meglátok egy aranyos ruhát.
Ígérem, emlékezni fogok Renesmeere
Amikor gyönyörű bronz színű hajat látok.
Ígérem, emlékezni fogok Esmere,
Amikor azt mondja nekem valaki, hogy érdeklem.
Ígérem, emlékezni fogok Jasperre,
Ha a gyomrom épp nincs görcsben.
Ígérem, emlékezni fogok a Volturira,
Amikor valaki a világ uralmáról beszél.
Ígérem, szeretni fogom a Twilightot
Amikor csak lehetséges,
Azért, hogy mindenki lássa ez a szenvedélyem,
Mert tudom azt, amit minden Twilighter tud.
Szerintem vicces...Mit is tudhatnak ezek a twilighterek...Amúgy a twilight csak a Volturi miatt jó...olyan cuki, amikor Jane azt mondja: Pain- Edward meg szépen összeesik...
bejegyezte: EricLover
Esetleges mellékhatások: szájrágás, Robert Pattinson-ra gondolás, nevetés, sírás(a nevetéstől), furcsa csöpögős gondolatok...Mielőtt bárki elkezdi írni a történetét ajánlatos 5 perc várakozás, a teljes kijozanulásig...
Ígérem, hogy emlékezni fogok Bellára,
Minden egyes alkalommal, amikor ügyetlenül elesek.
Ígérem, emlékezni fogok Edwardra,
Amikor a városon kívül vagyok.
Ígérem, betartom a közlekedési szabályokat,
Charlie kedvéért, természetesen.
Ígérem, emlékezni fogok Jacobra,
Amikor a szívemet bűntudat tölti el.
Ígérem, emlékezni fogok Carlislera,
Ha valaha is a baleseti osztályon leszek.
Ígérem, emlékezni fogok Emmettre,
Mindig, amikor egy hatalmas durranást hallok.
Ígérem, emlékezni fogok Rosaliera,
Ha látok valamit, ami egy természetes szépség.
Ígérem, emlékezni fogok Alicere,
Amikor sétálók és meglátok egy aranyos ruhát.
Ígérem, emlékezni fogok Renesmeere
Amikor gyönyörű bronz színű hajat látok.
Ígérem, emlékezni fogok Esmere,
Amikor azt mondja nekem valaki, hogy érdeklem.
Ígérem, emlékezni fogok Jasperre,
Ha a gyomrom épp nincs görcsben.
Ígérem, emlékezni fogok a Volturira,
Amikor valaki a világ uralmáról beszél.
Ígérem, szeretni fogom a Twilightot
Amikor csak lehetséges,
Azért, hogy mindenki lássa ez a szenvedélyem,
Mert tudom azt, amit minden Twilighter tud.
Szerintem vicces...Mit is tudhatnak ezek a twilighterek...Amúgy a twilight csak a Volturi miatt jó...olyan cuki, amikor Jane azt mondja: Pain- Edward meg szépen összeesik...
bejegyezte: EricLover
Minden rosszban van valami jó...Vagy mégsem??? 1. fejezet
- Sookie! Sookie!!
- Mi? Bill?- hirtelen riadtam fel álmomból és mivel még nem voltam magamnál, egy kis időbe telt, hogy rájöjjek, nem Bill szól, hanem valaki más, hiszen fényes nappal van.
- Sookie!- türelmetlen kiáltás hallatszott. Tara? És mit keres itt a temetőben? És én mit keresek itt?
- Tara itt vagyok!!- mondtam és addig visszaemlékeztem, hogy tulajdonképpen mért is vagyok itt.
- Jézusom Sookie! Hogy kerülsz ide és csak nem itt aludtál a temetőben??
- Ezek szerint..- mondtam álmosan, és elaludt fájós nyakamat tapogatva, próbáltam elgémberedett testemet mozgásra bírni.
- De én ezt nem értem..- a barátnőm egy kicsit elbizonytalanodott, hogy miért vagyok itt és hogy, jutott az eszébe hogy erre felé keressen. Halottam gondolatait és, éreztem a bizonytalanságát. Mivel még félálomba voltam gondolatpajzsomat nem sikerült teljesen felállítanom.
- Este, amikor végeztem a kocsmában Billel kijöttem meglátogatni a nagyi sírját. Aztán sétáltunk, majd pedig leültünk ehhez a fához és beszélgettünk hajnalig. Én ébren voltam még fél ötkor, amikor elment, de utána elbóbiskolhattam és ezek szerint el is aludtam. - mondtam.
- Igen, és amíg te itt alszol a temetőben, teljesen elúszunk a rendelésben és halálra aggódjuk magunkat Sammel, hogy hol vagy és egyáltalán élsz-e még.
- Nyugodj meg Tara. Figyelj, haza megyek, lezuhanyozom, átöltözöm és jövök dolgozni. Rendben? Csak félórát bírjatok ki még nélkülem, és ha van annyi időtök, hogy főzzetek, egy kávét a legjobb barátnődnek azt megköszönném.
- Jó, de akkor tényleg siess! Sam ma nincs jó hangulatban. - mondta.
- És mikor van...- mondtam idegesen. És haza rohantam. Ledobtam a ruháimat és beszálltam a kádba.
Gyorsan copfba fogtam a hajam miközben azt kívántam, bárcsak Bill itt lenne és ő fésülne, meg, ahogy szokta, mikor együtt vagyunk. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Feldobtam egy kis sminket, megetettem új cicámat és bezártam a lakást. Ez a „készülődés” nem harminc percig tartott, de az a plusz tíz, tizenöt perc már mit számít. Bepattantam a kocsimba és már indultam is a Maerlotte's-ba. A kocsmában sokkal többen voltak, mint általában és már kérdőre is vont a lelkiismeretem hogy hagyhattam cserben Saméket. Odarohantam a konyhához. Köszöntem Lafayettnek és már mentem is az asztalokhoz felvenni a rendeléseket. Tara dühösen szolgálta fel a beképzelt turistákat. Akik ritkán szállnak meg Bon Tempsben. A nap nyomasztóan telt. A többiekkel nem is beszéltem, mert idegesek voltak és nem is nagyon volt mit mondanom nekik. A fáradtságtól olyan szétszórt voltam, hogy a legtöbb rendelést össze kevertem és még két poharat is elejtettem. Nagyon kínos volt, amikor mindenki engem nézett, ahogy a második elejtett korsónak a maradványait töröltem fel.
'Nahát, ez a szőke cicababa mióta dolgozhat ezen a lepukkant helyen? Hány munkája volt eddig, és a fő kérdés meddig dolgozik még itt?'
Ezek a megjegyzések úgy felidegesítettek, hogy lehajítottam azt a kibaszott rongyot utána pedig a meglepett vendégeket faképnél hagyva kirohantam a csöndes parkolóba. Egy óra múlva végre lemegy a nap és láthatom Billt! Sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Kettő óra és a munkaidőnek is vége. Ez a nap végtelennek tűnt és eléggé elfáradtam. Sam jött ki az ajtón.
- Sookie beszélnünk kell!- mondta. Tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem kerülhetem el.
- Igen? Mi az Sam? - kérdeztem.
- Gyere, segíts, mert nem bírjuk a munkát. És így is kevesen vagyunk.
- Sam. Az nem volt elég hogy a rendeléseket összekevertem meg a poharakat eltörtem??
- Sookie ez így nem jó!
- Tudom...
- Nem, nem a munkáról van szó. Hanem rólad és Billről. - már megint jön a lelki beszéd. Mielőtt még elkezdett volna „prédikálni” megpróbáltam leállítani.
- Köszönöm, hogy így aggódsz, de jól megvagyunk.
- Igen egy ideig ragyogtál, de most... Vitamint kell szedned, hogy ne, legyél vérszegény csak azért, hogy neki jó legyen, aztán egész délután dolgozol, utána Billel vagy este és csak hajnaltól alszol néhány órát és újra a munka...
Teljesen ki fogsz merülni és tönkre mész. Most is karikásak a szemeid mintha éveket öregedtél volna. Meg fogsz zakkanni. És persze....-' Nyugalom Sookie... csak aggódik miattad... mély levegő... egy ... Kettő... három.....'
- Sookie figyelsz te rám egyáltalán???
- Öööö... Igen, persze. És ahogy az előbb is mondta, köszi hogy így aggódsz értem. Csak most történt meg először velem, hogy nem aludtam ki magam és különben is nincs semmi közöd ahhoz, hogy én hogy élem az életem. - törtem ki és visszarohantam ott hagyva a ledöbbent Samet, hiszen még nem támadtam le így soha az életben.
Annyira bele feledkeztem a munkámba, hogy még az sem tűnt fel, amikor Bill lépett be az ajtón és leült az egyik asztalhoz. Mikor az az asztal került sorra csak akkor láttam meg, és ragyogó arccal rohantam oda hozzá.
- Szia, Bill!.- köszöntem miközben az ölébe huppantam.
- Szervusz Sookie! Hogy telt a napod?- kérdezte mosolyogva. Erre nekem lehervadt a mosoly az arcomról.
- Oh, majd elmesélem, ha végeztem. - ekkor az arca elkomorodott
- Mi a baj?- kérdeztem ijedten, mert csak csak akkor szokott így nézni, ha valami gáz van.
- Mi? Bill?- hirtelen riadtam fel álmomból és mivel még nem voltam magamnál, egy kis időbe telt, hogy rájöjjek, nem Bill szól, hanem valaki más, hiszen fényes nappal van.
- Sookie!- türelmetlen kiáltás hallatszott. Tara? És mit keres itt a temetőben? És én mit keresek itt?
- Tara itt vagyok!!- mondtam és addig visszaemlékeztem, hogy tulajdonképpen mért is vagyok itt.
- Jézusom Sookie! Hogy kerülsz ide és csak nem itt aludtál a temetőben??
- Ezek szerint..- mondtam álmosan, és elaludt fájós nyakamat tapogatva, próbáltam elgémberedett testemet mozgásra bírni.
- De én ezt nem értem..- a barátnőm egy kicsit elbizonytalanodott, hogy miért vagyok itt és hogy, jutott az eszébe hogy erre felé keressen. Halottam gondolatait és, éreztem a bizonytalanságát. Mivel még félálomba voltam gondolatpajzsomat nem sikerült teljesen felállítanom.
- Este, amikor végeztem a kocsmában Billel kijöttem meglátogatni a nagyi sírját. Aztán sétáltunk, majd pedig leültünk ehhez a fához és beszélgettünk hajnalig. Én ébren voltam még fél ötkor, amikor elment, de utána elbóbiskolhattam és ezek szerint el is aludtam. - mondtam.
- Igen, és amíg te itt alszol a temetőben, teljesen elúszunk a rendelésben és halálra aggódjuk magunkat Sammel, hogy hol vagy és egyáltalán élsz-e még.
- Nyugodj meg Tara. Figyelj, haza megyek, lezuhanyozom, átöltözöm és jövök dolgozni. Rendben? Csak félórát bírjatok ki még nélkülem, és ha van annyi időtök, hogy főzzetek, egy kávét a legjobb barátnődnek azt megköszönném.
- Jó, de akkor tényleg siess! Sam ma nincs jó hangulatban. - mondta.
- És mikor van...- mondtam idegesen. És haza rohantam. Ledobtam a ruháimat és beszálltam a kádba.
Gyorsan copfba fogtam a hajam miközben azt kívántam, bárcsak Bill itt lenne és ő fésülne, meg, ahogy szokta, mikor együtt vagyunk. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Feldobtam egy kis sminket, megetettem új cicámat és bezártam a lakást. Ez a „készülődés” nem harminc percig tartott, de az a plusz tíz, tizenöt perc már mit számít. Bepattantam a kocsimba és már indultam is a Maerlotte's-ba. A kocsmában sokkal többen voltak, mint általában és már kérdőre is vont a lelkiismeretem hogy hagyhattam cserben Saméket. Odarohantam a konyhához. Köszöntem Lafayettnek és már mentem is az asztalokhoz felvenni a rendeléseket. Tara dühösen szolgálta fel a beképzelt turistákat. Akik ritkán szállnak meg Bon Tempsben. A nap nyomasztóan telt. A többiekkel nem is beszéltem, mert idegesek voltak és nem is nagyon volt mit mondanom nekik. A fáradtságtól olyan szétszórt voltam, hogy a legtöbb rendelést össze kevertem és még két poharat is elejtettem. Nagyon kínos volt, amikor mindenki engem nézett, ahogy a második elejtett korsónak a maradványait töröltem fel.
'Nahát, ez a szőke cicababa mióta dolgozhat ezen a lepukkant helyen? Hány munkája volt eddig, és a fő kérdés meddig dolgozik még itt?'
Ezek a megjegyzések úgy felidegesítettek, hogy lehajítottam azt a kibaszott rongyot utána pedig a meglepett vendégeket faképnél hagyva kirohantam a csöndes parkolóba. Egy óra múlva végre lemegy a nap és láthatom Billt! Sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Kettő óra és a munkaidőnek is vége. Ez a nap végtelennek tűnt és eléggé elfáradtam. Sam jött ki az ajtón.
- Sookie beszélnünk kell!- mondta. Tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem kerülhetem el.
- Igen? Mi az Sam? - kérdeztem.
- Gyere, segíts, mert nem bírjuk a munkát. És így is kevesen vagyunk.
- Sam. Az nem volt elég hogy a rendeléseket összekevertem meg a poharakat eltörtem??
- Sookie ez így nem jó!
- Tudom...
- Nem, nem a munkáról van szó. Hanem rólad és Billről. - már megint jön a lelki beszéd. Mielőtt még elkezdett volna „prédikálni” megpróbáltam leállítani.
- Köszönöm, hogy így aggódsz, de jól megvagyunk.
- Igen egy ideig ragyogtál, de most... Vitamint kell szedned, hogy ne, legyél vérszegény csak azért, hogy neki jó legyen, aztán egész délután dolgozol, utána Billel vagy este és csak hajnaltól alszol néhány órát és újra a munka...
Teljesen ki fogsz merülni és tönkre mész. Most is karikásak a szemeid mintha éveket öregedtél volna. Meg fogsz zakkanni. És persze....-' Nyugalom Sookie... csak aggódik miattad... mély levegő... egy ... Kettő... három.....'
- Sookie figyelsz te rám egyáltalán???
- Öööö... Igen, persze. És ahogy az előbb is mondta, köszi hogy így aggódsz értem. Csak most történt meg először velem, hogy nem aludtam ki magam és különben is nincs semmi közöd ahhoz, hogy én hogy élem az életem. - törtem ki és visszarohantam ott hagyva a ledöbbent Samet, hiszen még nem támadtam le így soha az életben.
Annyira bele feledkeztem a munkámba, hogy még az sem tűnt fel, amikor Bill lépett be az ajtón és leült az egyik asztalhoz. Mikor az az asztal került sorra csak akkor láttam meg, és ragyogó arccal rohantam oda hozzá.
- Szia, Bill!.- köszöntem miközben az ölébe huppantam.
- Szervusz Sookie! Hogy telt a napod?- kérdezte mosolyogva. Erre nekem lehervadt a mosoly az arcomról.
- Oh, majd elmesélem, ha végeztem. - ekkor az arca elkomorodott
- Mi a baj?- kérdeztem ijedten, mert csak csak akkor szokott így nézni, ha valami gáz van.
Van-e élet a vérszomj után? 4. fejezet
Gúnyos sikoly
Úgy tizenöt lehettem, mikor furcsa dolgok történtek. Adel egyre többször tűnt el, nyomtalanul, majd került elő pár nap elteltével. Már legalább egy éve került, vagy csak én láttam így?- gyorsan hessegettem el a gondolatom és inkább csak bámultam magam elé, ahonnan Adel aggódó tekintete nézett vissza, megesküdtem volna, hogy pár másodperce, még nem volt itt...
- Minden rendben, mert olyan furcsa...- szólalt meg pár másodperc után.
- Ezt pont te mondod...- vágta közbe, majd a házam felé vettem az irányt.
- Várj, Eric! – ordította utánam.
- Vannak nálad jobbak is, nem kell, hogy rád pazaroljam az időmet!- vettem oda a hátam mögül, mire ő megállt, és nem követett tovább. – Várj, Ad nem úgy értettem! – de ő nem volt sehol, pedig, pedig nem lehet ilyen gyors... ez, lehetetlen.
Órákig kerestem, de nem volt sehol. Semmi jel, lábnyom nem utalt arra, hogy attól a helytől, ahol utoljára láttam, elmozdult volna. A délután lassan telt nélküle. Túl unalmasnak tartottam belekeveredni egy olyan beszélgetésbe, ami az érzelmeimről szólt, gyengeségnek véltem, hogy ÉN kérjek bocsánatot. Sosem voltam érzelgős típus, talán ezért harcoltam olyan jól, hiszen, nem jelentett gondot, mások hátrahagyása. Ez utóbbi tulajdonságom, anyám és Adel szerint is szánalmas, nők...- hirtelen hideg fuvallat süvített át a mezőn, majd pár perccel később Ad alakja tűnt föl a fák között.
- Saj...- nyögtem halkan, de nem volt bennem annyi erő, hogy be is fejezzem. Ez vagyok én...
- Sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak, de...
- ...Szóval, nem a miatt mentél el, amit mondtam? – vágtam közbe.
- Ugyan Eric, ismerlek annyira, hogy tudjam, nem gondoltad komolyan... Meg amúgy is... Jut eszembe, te bocsánatot akartál kérni? Ha ez így van, akkor bűntudatot keltettem a „Nagy Eric”-ben?
- Mióta vagyok én, a „Nagy Eric”?- kérdeztem vissza, majd hirtelen megcsókolt, de mikor mondani akartam valamit, már nem láttam sehol...nők...lehetetlenek...- nyögtem magamban.
Pár napig sehol nem láttam, a falusiak szerint, az a szörnyeteg ragadhatta el, ami mostanában a közelünkben ólálkodik...Azt mondták senki sincs biztonságban előle...
Úgy tizenöt lehettem, mikor furcsa dolgok történtek. Adel egyre többször tűnt el, nyomtalanul, majd került elő pár nap elteltével. Már legalább egy éve került, vagy csak én láttam így?- gyorsan hessegettem el a gondolatom és inkább csak bámultam magam elé, ahonnan Adel aggódó tekintete nézett vissza, megesküdtem volna, hogy pár másodperce, még nem volt itt...
- Minden rendben, mert olyan furcsa...- szólalt meg pár másodperc után.
- Ezt pont te mondod...- vágta közbe, majd a házam felé vettem az irányt.
- Várj, Eric! – ordította utánam.
- Vannak nálad jobbak is, nem kell, hogy rád pazaroljam az időmet!- vettem oda a hátam mögül, mire ő megállt, és nem követett tovább. – Várj, Ad nem úgy értettem! – de ő nem volt sehol, pedig, pedig nem lehet ilyen gyors... ez, lehetetlen.
Órákig kerestem, de nem volt sehol. Semmi jel, lábnyom nem utalt arra, hogy attól a helytől, ahol utoljára láttam, elmozdult volna. A délután lassan telt nélküle. Túl unalmasnak tartottam belekeveredni egy olyan beszélgetésbe, ami az érzelmeimről szólt, gyengeségnek véltem, hogy ÉN kérjek bocsánatot. Sosem voltam érzelgős típus, talán ezért harcoltam olyan jól, hiszen, nem jelentett gondot, mások hátrahagyása. Ez utóbbi tulajdonságom, anyám és Adel szerint is szánalmas, nők...- hirtelen hideg fuvallat süvített át a mezőn, majd pár perccel később Ad alakja tűnt föl a fák között.
- Saj...- nyögtem halkan, de nem volt bennem annyi erő, hogy be is fejezzem. Ez vagyok én...
- Sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak, de...
- ...Szóval, nem a miatt mentél el, amit mondtam? – vágtam közbe.
- Ugyan Eric, ismerlek annyira, hogy tudjam, nem gondoltad komolyan... Meg amúgy is... Jut eszembe, te bocsánatot akartál kérni? Ha ez így van, akkor bűntudatot keltettem a „Nagy Eric”-ben?
- Mióta vagyok én, a „Nagy Eric”?- kérdeztem vissza, majd hirtelen megcsókolt, de mikor mondani akartam valamit, már nem láttam sehol...nők...lehetetlenek...- nyögtem magamban.
Pár napig sehol nem láttam, a falusiak szerint, az a szörnyeteg ragadhatta el, ami mostanában a közelünkben ólálkodik...Azt mondták senki sincs biztonságban előle...
Van-e élet a vérszomj után? 3. fejezet
Lány a vízben
A lány a vízben, kapálódzva próbált a felszínen maradni. Valószínűleg megcsúszhatott valamiben. Egy botot nyújtottam felé, de ő a baba felé próbált „úszni”.
- Fogd meg! – ordítottam.
- Nem, túl közel vagyok, hogy visszaforduljak!
- Hagyd már és gyere!
A lányt végül elnyelték a hullámok, nem láttam sehol. Kétségbeesetten kiabáltam utána. Tudtam utána kell mennem. A vízbe vetettem magam, nem is gondolkodtam. Próbáltam eljutni a nádig, ahol utoljára láttam. Ott volt, erőteljesen kapaszkodott. Fogalmam sem volt, hogy fogom a partra vinni. Megragadtam, majd kikapálóztam vele a nádasig. Nálunk nem volt az a mediterrán éghajlat, ezért a fürdés nem a legjobb dolgok közé tartozott. Mire nagy nehezen visszajutottunk a házunkig, már mindketten át voltunk fagyva. Apa már megérkezett a Thing-ből (thing: a mai parlamentnek felel meg, ford.m.), mikor mi a tábortűznél melegedtünk. A baba sosem került elő, de valami annál is jobbat találtam.
Másnap reggel Liema köszöntött, tudta, én húztam ki aznap Adelt ezért kijárt a tisztelet.
- Jó volt Eric! – veregette meg a vállam – De ne gondold, hogy bárki megtudja mit tettél...
- Nekem elég, ha te elismered. – mondtam nyájasan.
- ....Nem kell eltúlozni...- legyintett, majd elindult a part felé.
Odakint eléggé el volt borulva. Talán esik is... egy picit. A nád a földig hajolt a hatalmas szélben, a virágszirmokat messzire hordta a szél. Úgy gondoltam, a legjobb, ha nem megyek ki. Egész nap unatkoztam, a sátorban aligha lehet, bármit is csinálni.
- Fiam, gyere dolgozni! Azt hiszed, egész nap itt fogsz lebzselni, csak mert félsz a villámoktól! – szitkozódott apa, majd egy hatalmasat rúgott, amitől apró testem összerezzent.
- Én nem félek! – tiltakoztam könnyes tekintettel.
- Nekem is egy ilyen jutott! Egy senki! Semmire sem viszed majd! Te istenverte kölyök! – ismét eltalált az ütés, de ezúttal az arcomat érte, hamar összeestem és szégyenkezve hagytam el a sátrat.
Ő sosem volt büszke egyik tettemre sem. Gyűlölt engem, és ezt naponta többször, a tudtomra akarta juttatni. Pár nap után ismét mennie kellett, így végre fellélegezhettem, egy időre.
Csak Dóri kedvéért mentettem meg a lányt, így utólag jobb lett volna, ha a vízbe hagyom...
bejegyezte: EricLover
A lány a vízben, kapálódzva próbált a felszínen maradni. Valószínűleg megcsúszhatott valamiben. Egy botot nyújtottam felé, de ő a baba felé próbált „úszni”.
- Fogd meg! – ordítottam.
- Nem, túl közel vagyok, hogy visszaforduljak!
- Hagyd már és gyere!
A lányt végül elnyelték a hullámok, nem láttam sehol. Kétségbeesetten kiabáltam utána. Tudtam utána kell mennem. A vízbe vetettem magam, nem is gondolkodtam. Próbáltam eljutni a nádig, ahol utoljára láttam. Ott volt, erőteljesen kapaszkodott. Fogalmam sem volt, hogy fogom a partra vinni. Megragadtam, majd kikapálóztam vele a nádasig. Nálunk nem volt az a mediterrán éghajlat, ezért a fürdés nem a legjobb dolgok közé tartozott. Mire nagy nehezen visszajutottunk a házunkig, már mindketten át voltunk fagyva. Apa már megérkezett a Thing-ből (thing: a mai parlamentnek felel meg, ford.m.), mikor mi a tábortűznél melegedtünk. A baba sosem került elő, de valami annál is jobbat találtam.
***
Másnap reggel Liema köszöntött, tudta, én húztam ki aznap Adelt ezért kijárt a tisztelet.
- Jó volt Eric! – veregette meg a vállam – De ne gondold, hogy bárki megtudja mit tettél...
- Nekem elég, ha te elismered. – mondtam nyájasan.
- ....Nem kell eltúlozni...- legyintett, majd elindult a part felé.
Odakint eléggé el volt borulva. Talán esik is... egy picit. A nád a földig hajolt a hatalmas szélben, a virágszirmokat messzire hordta a szél. Úgy gondoltam, a legjobb, ha nem megyek ki. Egész nap unatkoztam, a sátorban aligha lehet, bármit is csinálni.
- Fiam, gyere dolgozni! Azt hiszed, egész nap itt fogsz lebzselni, csak mert félsz a villámoktól! – szitkozódott apa, majd egy hatalmasat rúgott, amitől apró testem összerezzent.
- Én nem félek! – tiltakoztam könnyes tekintettel.
- Nekem is egy ilyen jutott! Egy senki! Semmire sem viszed majd! Te istenverte kölyök! – ismét eltalált az ütés, de ezúttal az arcomat érte, hamar összeestem és szégyenkezve hagytam el a sátrat.
Ő sosem volt büszke egyik tettemre sem. Gyűlölt engem, és ezt naponta többször, a tudtomra akarta juttatni. Pár nap után ismét mennie kellett, így végre fellélegezhettem, egy időre.
Csak Dóri kedvéért mentettem meg a lányt, így utólag jobb lett volna, ha a vízbe hagyom...
bejegyezte: EricLover
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
