Minden rosszban van valami jó...Vagy mégsem??? 1. fejezet

- Sookie! Sookie!!


- Mi? Bill?- hirtelen riadtam fel álmomból és mivel még nem voltam magamnál, egy kis időbe telt, hogy rájöjjek, nem Bill szól, hanem valaki más, hiszen fényes nappal van.

- Sookie!- türelmetlen kiáltás hallatszott. Tara? És mit keres itt a temetőben? És én mit keresek itt?

- Tara itt vagyok!!- mondtam és addig visszaemlékeztem, hogy tulajdonképpen mért is vagyok itt.

- Jézusom Sookie! Hogy kerülsz ide és csak nem itt aludtál a temetőben??

- Ezek szerint..- mondtam álmosan, és elaludt fájós nyakamat tapogatva, próbáltam elgémberedett testemet mozgásra bírni.

- De én ezt nem értem..- a barátnőm egy kicsit elbizonytalanodott, hogy miért vagyok itt és hogy, jutott az eszébe hogy erre felé keressen. Halottam gondolatait és, éreztem a bizonytalanságát. Mivel még félálomba voltam gondolatpajzsomat nem sikerült teljesen felállítanom.

- Este, amikor végeztem a kocsmában Billel kijöttem meglátogatni a nagyi sírját. Aztán sétáltunk, majd pedig leültünk ehhez a fához és beszélgettünk hajnalig. Én ébren voltam még fél ötkor, amikor elment, de utána elbóbiskolhattam és ezek szerint el is aludtam. - mondtam.

- Igen, és amíg te itt alszol a temetőben, teljesen elúszunk a rendelésben és halálra aggódjuk magunkat Sammel, hogy hol vagy és egyáltalán élsz-e még.

- Nyugodj meg Tara. Figyelj, haza megyek, lezuhanyozom, átöltözöm és jövök dolgozni. Rendben? Csak félórát bírjatok ki még nélkülem, és ha van annyi időtök, hogy főzzetek, egy kávét a legjobb barátnődnek azt megköszönném.

- Jó, de akkor tényleg siess! Sam ma nincs jó hangulatban. - mondta.

- És mikor van...- mondtam idegesen. És haza rohantam. Ledobtam a ruháimat és beszálltam a kádba.

Gyorsan copfba fogtam a hajam miközben azt kívántam, bárcsak Bill itt lenne és ő fésülne, meg, ahogy szokta, mikor együtt vagyunk. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Feldobtam egy kis sminket, megetettem új cicámat és bezártam a lakást. Ez a „készülődés” nem harminc percig tartott, de az a plusz tíz, tizenöt perc már mit számít. Bepattantam a kocsimba és már indultam is a Maerlotte's-ba. A kocsmában sokkal többen voltak, mint általában és már kérdőre is vont a lelkiismeretem hogy hagyhattam cserben Saméket. Odarohantam a konyhához. Köszöntem Lafayettnek és már mentem is az asztalokhoz felvenni a rendeléseket. Tara dühösen szolgálta fel a beképzelt turistákat. Akik ritkán szállnak meg Bon Tempsben. A nap nyomasztóan telt. A többiekkel nem is beszéltem, mert idegesek voltak és nem is nagyon volt mit mondanom nekik. A fáradtságtól olyan szétszórt voltam, hogy a legtöbb rendelést össze kevertem és még két poharat is elejtettem. Nagyon kínos volt, amikor mindenki engem nézett, ahogy a második elejtett korsónak a maradványait töröltem fel.

'Nahát, ez a szőke cicababa mióta dolgozhat ezen a lepukkant helyen? Hány munkája volt eddig, és a fő kérdés meddig dolgozik még itt?'

Ezek a megjegyzések úgy felidegesítettek, hogy lehajítottam azt a kibaszott rongyot utána pedig a meglepett vendégeket faképnél hagyva kirohantam a csöndes parkolóba. Egy óra múlva végre lemegy a nap és láthatom Billt! Sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Kettő óra és a munkaidőnek is vége. Ez a nap végtelennek tűnt és eléggé elfáradtam. Sam jött ki az ajtón.

- Sookie beszélnünk kell!- mondta. Tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem kerülhetem el.

- Igen? Mi az Sam? - kérdeztem.

- Gyere, segíts, mert nem bírjuk a munkát. És így is kevesen vagyunk.

- Sam. Az nem volt elég hogy a rendeléseket összekevertem meg a poharakat eltörtem??

- Sookie ez így nem jó!

- Tudom...

- Nem, nem a munkáról van szó. Hanem rólad és Billről. - már megint jön a lelki beszéd. Mielőtt még elkezdett volna „prédikálni” megpróbáltam leállítani.

- Köszönöm, hogy így aggódsz, de jól megvagyunk.

- Igen egy ideig ragyogtál, de most... Vitamint kell szedned, hogy ne, legyél vérszegény csak azért, hogy neki jó legyen, aztán egész délután dolgozol, utána Billel vagy este és csak hajnaltól alszol néhány órát és újra a munka...

Teljesen ki fogsz merülni és tönkre mész. Most is karikásak a szemeid mintha éveket öregedtél volna. Meg fogsz zakkanni. És persze....-' Nyugalom Sookie... csak aggódik miattad... mély levegő... egy ... Kettő... három.....'

- Sookie figyelsz te rám egyáltalán???

- Öööö... Igen, persze. És ahogy az előbb is mondta, köszi hogy így aggódsz értem. Csak most történt meg először velem, hogy nem aludtam ki magam és különben is nincs semmi közöd ahhoz, hogy én hogy élem az életem. - törtem ki és visszarohantam ott hagyva a ledöbbent Samet, hiszen még nem támadtam le így soha az életben.

Annyira bele feledkeztem a munkámba, hogy még az sem tűnt fel, amikor Bill lépett be az ajtón és leült az egyik asztalhoz. Mikor az az asztal került sorra csak akkor láttam meg, és ragyogó arccal rohantam oda hozzá.

- Szia, Bill!.- köszöntem miközben az ölébe huppantam.

- Szervusz Sookie! Hogy telt a napod?- kérdezte mosolyogva. Erre nekem lehervadt a mosoly az arcomról.

- Oh, majd elmesélem, ha végeztem. - ekkor az arca elkomorodott

- Mi a baj?- kérdeztem ijedten, mert csak csak akkor szokott így nézni, ha valami gáz van.